Horror éjszaka

Lementünk ultra szuper és finom szendokat dobtunk össze. Megkajáltunk, aztán beültünk DVD-t nézni. Meg néztünk egy oltári jó horror filmet, az volt a címe, hogy Kedvencek temetője. Régi ugyan, de oltári jó. Imádon a horrort. Nem is különösebben félek, csak ha igaz történet alapján van, attól kicsit plafonon vagyok, és miután meg nézek egy igaz történeteset kicsit félek elaludni. Amint meg hallok valami kis neszt egyből tágra nyílt szemekkel figyelek, a szívem a torkomban ver, és csak figyelek, hogy mi lehet. Még levegőt se merek olyankor venni. Az volt egyszer nagyon rémisztő, ettől valószínűleg két másodperc alatt kifehéredtem, és a hajam is megőszülhetett, mikor meg néztünk egy igaz történetes filmet és nem mertem elaludni. Hallottam halk motoszkálást a folyosóról. Éppen halható léptek voltak. Aztán láttam, ahogyan a kilincsem lassacskán lenyomódik és nyillani kezd az ajtó. Akkor már az ájulás határán voltam. Megnyugodtam mikor láttam, hogy Yosuke az és nem egy vörösen izzó szemű vértől áztatott félkegyelmű gyilkoló idegbeteg akármi. Azonban haragudtam is rá, hogy így rám hozta akkor a frászt. Mivel ikrek vagyunk, ugyan azoktól félünk szinte, így ő is fél az igaz történet alapján íródott horror filmektől. Bejött hozzám, mert ő is fél, és nem akar egyedül aludni. Akkor együtt aludtunk, pont, mint régebben. Olyankor is mindig együtt aludtunk, ha féltünk, és még most is. Ezt lehet nem fogjuk ki nőni. Bár az is lehet, hogy nem egymásra van ilyenkor szükségünk, csak valakire, akire azt hihetjük megvéd azzal, ha ott van melletted és, hogy van kihez bújnod. Ryuichi nem fél, ezért őt békén hagyjuk a gyerekes viselkedésünkkel, inkább egymást nyugtatjuk, hogy nincsen semmi baj. Ha pedig neszt hallunk egymáshoz bújunk. Vagy is inkább én bújok Yosukéhoz, neki az is elég, hogy oda bújok hozzá és már nem is fél. Nekem pedig az elég, hogy van kihez bújni. Miután megnéztük a filmet hajnali egy is elmúlt. Nem azért, mert hosszú film vagy ilyesmi, csak sokáig tartott a kaja, meg az, mire mindegyik bátyám megfürdött. Végeztünk a filmmel. Az eső oda kint már elmúlt. Ki nyitottam az ablakomat a szobámba a függönyt lágyan emelgette a szél. Szeretem az eső utáni időt, főleg éjjel. Olyankor mindig friss és tiszta a levegő, az eső illatát is szeretem. Nyitva hagytam az ablakomat bukóra, a redőnyt se húztam le, had legyen bent kellemes az idő. Bebújtam az ágyba a takarót felhúztam a nyakamig, és nem sok kellett ahhoz, hogy elnyomjon az álom. Másnap későn ébredtem. Olyan 11 óra lehetett. Kint borult volt és szomorkás az idő. Kinyújtózkodtam, megdörzsöltem a szemem és nagy kómás fejjel elindultam le a konyhába valami inniért, mert a szám, akár a sivatag hőség idején, ki volt tikkadva. Elég nagy volt a csönd. Lehet még alszanak a többiek? Nem tudom, de hagyom őket. Csináltam magamnak egy hideg kakaót, majd elindultam vissza. Akkor láttam csak, hogy Yosuke szobájának ajtaja nyitva van. Ömm.. az ő szobája az enyémmel szembe van. Lassan kinyitom, és bekukucskálok. A redőny le van húzva, teljes sötétség van. Nem látom, hogy vajon ott van az ágyba, mivel az ajtó mögött van az ágya, és teljesen feketeség van ide bent. Jobban meg nézem és látom, hogy már felkelt. Visszacsukom az ajtót, és a kakaómba kortyolva egyet beindulok a szobámba. Látom, hogy Yosuke bent hever az ágyamba, és a Tv-t kapcsolgatja. Teljes kényelembe helyezte magát. – Neked nincs saját szobád? – kérdezem egyik szemöldökömet megemelve.

- De van, csak tudod nekem vacakszik az-az adó, amelyik nálad kristály tiszta és a kedvencem. Álltaláb azon mindig jó filmek mennek. – mondja megmagyarázva a dolgokat. Befekszek mellé, a takarómon osztozunk. Aztán mikor rá néz a kezemben tartott nagy üvegpohárra, amiben kakaó van, kiveszi, és úgy csinál, mintha neki hoztam volna. Meg várom, hogy igyon, aztán kikapom a kezéből.

- Csak, hogy tudd, ez az enyém, ha kell neked, akkor menj le és csinálj magadnak. Nem elég, hogy elfoglalod az ágyam, a Tv-m a szobám, de még a kakaómat is…na azt már nem! Nem minden a tied. – közlöm vele a tényállást. Mire ő felhúzza a szája jobb sarkát, ami valami furcsa, „na persze” mosolyt lehet belőle kivenni, és nem szól semmit. Fél egykor bejön Ryu a szobába látja, hogy még mindig nem keltünk fel. Felhózza szemöldökét és oda lök egy megjegyzést, mint mindig: - Ti aztán tudtok élni! De most már fel kéne kelnetek. Amúgy meg gyertek, mert hozunk Matsuyoval kaját. Gyertek, ha enni akartok! – aztán kimegy. Felkelek és elindulok a szekrényem felé, hogy felöltözzek, de aztán valami megállít. Yosuke. Megfordulok, és nézek rá, hogy vegye már észre magát. Lehet a bátyám, de azért nyugalomba szeretnék felöltözni, úgy, hogy senki nincs bent a szobába. Aztán rám néz. Látja, hogy a szekrényem előtt állok karba tett kézzel, a jobb lábamra támaszkodva, kitolt csípővel állok, és várok. Aztán kérdésre nyitja a száját: - Ki menjek? – ledöbbenek, és komolyan kiakadok. – Nem maradj nyugodtan, végülis én is bent szoktam lenni a szobádba, mikor öltözöl. – próbálok arra utalni, hogy igazán kimehetne. De hát nem sokra megyek vele.

- Olyan kényelmesen fekszek, amúgy is a húgom vagy, én meg a tesód vagyok… és különben is nem vagyok egy perverz állat. Bezzeg, ha a pasid lennék, akkor őt nem küldenéd ki mi? – komolyan kiakadok ezen, és még azon is, hogy mennyire nem tudja megemelni magát, ha kérem.

- Az más, ha a pasim lenne, de mind egy. Látom lusta vagy felkelni. – meghúzom a számat, elfordulok, és kiveszek egy felsőt. Lekapom a felsőmet felveszem a melltartóm a pólót, meg egy hosszú gatyát.

- Ezért kellett úgy hisztizned? Fel tudsz te úgy öltözni, hogy ne lássanak semmit.

- Nem hisztiztem! – förmedek rá, aztán oda megyek, és lerántom róla a takarót. – Most már tényleg kelj ki az ágyamból, és öltözz fel!

- Ünneprontó! – kel ki az ágyból, és hozzám vág egy párnát. Ő méltósága kifáradt a szobámból, és megcsináltam az ágyamat. Elmentem utána a fürdőbe, rendbe raktam magam… vagy is inkább a hajamat egy kicsit. Meg se fésülködök, felesleges. Még szerencse, hogy göndör. Bevizeztem a kezemet egy kicsit meg igazgattam a fürtjeimet és lemegyek a konyhába. Már meg volt terítve az asztal. Yosuke is lejött felöltözve. Aztán megkajáltunk. Ebéd után mindenki felszívódott, én elmosogattam, és rendet raktam. Felporszívóztam meg ilyen hasonló háztartási dolgok. Aztán láttam olyan öt óra körül, hogy Hikari keresett, még fél négy fele. Biztos lent voltam, azért nem hallottam. Visszahívtam, és mint kiderült azért, hívott, hogy menjek át. Le kellett mondjam, mert még nem végeztem, de szóltam neki, hogy jöjjön át ő.  Kis idő múlva hallom kopognak. Lekiabálok az emeletről, a nappaliban Tv-ző Yosukénak, hogy nyissa ki. Gondolom mormogott valamit, de nem hallottam. Elindulok le. A lépcsőről látom, hogy illedelmes és úriember módjára kezet fog, és bemutatkozik Hikarinak. Mosolygok, és a szememet forgatom. Hikari jön felém én meg látom, hogy Yosuke teljesen rámozdult. Szinte kiesnek a szemei úgy méri végig. Közbe mutogat, hogy nagyon bejön neki. Én csak nézem, hogy milyen idióta az iker tesóm.

- Szia!

- Szia! Ő melyik bátyád? – kérdi. Aztán rá néz és rám, aztán megint Yosukéra és megint rám. Aztán Yosuke megszólal - Igen…én vagyok az iker tesója. Ezek szerint tényleg hasonlítunk. – ismeri el majd 16 év után és rám néz. Meghúzóm a vállam és csak annyit mondok: Látod… - aztán Yosuke elköszön, és visszamegy Tv-zni. Hikarival elindulunk fel a lépcsőn: - Jól néz ki! – pillant vissza, én meg megtorpanok, mikor ez a mondat megüti a fülemet. Lassan hátra fordulok, és rá nézek. Nem tudja miért álltam meg.

- Most meg miért áltál meg? És miért kell így rám nézned? –kérdi értetlenkedve.

- Ne akard megtudni, hogy miért nézek rád így. –aztán nem is kérdez többet, elindulunk be a szobámba. Mintha robbantottak volna. Egész gyorsan összeszedtem a dolgokat, és már rend is volt.

- Nem tudom miért néztél rám úgy. Szerintem jól néz ki a bátyád. De tényleg van még egy ugye?

- Igen, Ryuichi. Ha rá mondod, hogy jól néz ki oké… de rá…ez mos komoly? – kérdem tőle hunyorgó szemekkel, miközben arcomról az értetlenség virít. – Na jó… jól néz ki, de ne akard megismerni.

- Miért? Jó fejnek látszik. Különben is, szerintem mással nem úgy viselkedik, mint veled. Az én bátyám se olyan másokkal, mint velem. – próbál jobb belátásra téríteni a tesómmal, de hát nem mondok inkább semmit, én ismerem, és tudom, hogy a barátnőivel is milyen. Ugyan nem olyan, mint Naoki, egy kicsivel jobb, de simán bele megy egy egyéjszakás kalandba. Képes azért összejönni egy csajjal, akit nem is szeret, hogy lefeküdjön vele. Szóval ennyit az én,”jó fej” bátyámról. De ezt inkább nem mondom el Hikarinak. – Merre szeretnél menni?

- Nem tudom, nekem olyan mind egy. Csak menjünk valamerre.

- Jól van, akkor összekapom magam és mehetünk. –gyorsan át vettem a ruhám valami másikra, ne hogy már szakadt takarítós ruhába menjek ki az utcára, vagy mi…. Szóltam Yosukénak, hogy elmentünk, elköszöntünk, és már otthon se voltam.

- Tegnap haza értél, vagy eláztál? –kérdi Hikari érdeklődve.

- Sikeresen bőrig áztam.

- Talán ma nem fog esni.

- Reméljük.

Ahogy sétáltunk és beszélgettünk egyre sötétebb lett, míg már teljesen ránk esteledett. Furcsa módón az ég teljesen kitisztult a csillagok magasan fent ragyogtak felettünk a fekete és tiszta égbolton. A hold kerek formát öltött, bevilágította azokat az utcákat, ahonnan kisajnálták a lámpát. Meg mondom az igaza féltem. Furcsa érzés kerítet hatalmába, és nem éreztem magam biztonságba. Nyugtalan voltam, és ez Hikarinak is feltűnt. Meg is kérdezte: - Valami baj van? – néz ő is hátra felé, hogy látja, folyton a hátunk mögé pillantok és forgolódok, mintha jönne utánunk valaki. Aztán előre felé figyelek.

- Olyan, mintha valaki jönne utánunk. – nyugtalankodok. Hikari nyel egy nagyot és remegő ajkait beszédre nyitja. Látom rajta, hogy ő is fél.

- Akkor te is érzed ezt . Ne akartam szólni, azt hittem, hogy csak én vagyok paranoiás.

- Nem…nem vagy az, mert én is úgy érzem. Csak tudnám ki szórakozik velünk. – inkább mégse akarom tudni, mikor lépteket kezdünk el hallani a hátunk mögül az egyik utcából, amik egyre gyorsabbak lesznek. Hikarira nézek ő pedig rám

- Ayumi…

- Tudom… van itt valaki. – azt hiszem csak egy valaki, de aztán hangokat hallunk…sokat. Úgy hatot talán. De lehet kevesebben vannak, nem tudom, mert össze folynak, még is sok hangnak tűnik. Az is benne van a pakliba, hogy az utca vizhangzik. Remélem az lesz, és nem az, hogy hatan vagy annál is többen vannak.

- Ezek sokan vannak. - meredt és félő tekintete a hátunk mögé szegeződik. Aztán én is hátra fordulok, hogy honnan ilyen biztos benne. Ekkor látom csak, hogy kikanyarodik egy banda az egyik utcából. Vagy részegek, vagy jól érzik magukat, nem tudom, de jobb lesz, ha eltűnünk innen.

- Tűnjünk el innen, de úgy, hogy ne lássák meg, hogy futunk. – Hikari csak bólint, és sétálunk tovább, igaz mind ketten szívünk szerint futásnak iramodnánk. Aztán a következő utcánál balra lekanyarodunk, a banda meg megy tovább egyenesen. Mi is megnyugszunk, de csak látszólak. Én még mindig nyugtalan vagyok. Elindulunk visszafelé azon az utcán ahova kijutottunk. Én még mindig hátra forgolódok. Aztán kutya ugatást hallunk és trappolást. Nekünk se kell több, futni kezdünk. Bekanyarodunk egy jobb oldali sötét utcába. Mind ketten kifulladtunk.

- Ayumi én félek. Ez olyan, mint egy horror film. Az ég is teljesen tiszta, ráadásul még telihold is van.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj! –próbálom nyugtatni, miközben az én szívem is a torkomben kalapál, de nem a futástól, hanem a félelemtől. Aztán az utca végéről jön egy halk nesz. Elkezdek kifutni az ellenkező irányba. A sötét utcák és a lámpák fénye elmosódik mellettem, olyan gyorsan szaladok, már-már úgy érzem nem is éri a lábam a talajt. Aztán mikor teljesen kifulladok, a térdemre támaszkodva kapkodom a levegőt. Remegek. Az egész testem remeg, akár a nyárfa levele. Hátra fordulok, és akkor döbbenek csak rá, hogy Hikari nincs sehol. Egyedül vagyok abba a sötét kis utcába. Felemelkedek, látom zsákutca. Megfordulok, és egy alak kezd közeledni. A rémülettől egy hang sem jön ki a torkomon, mintha elvágták volna a hangszálaimat, reszketek, és hátrálni kezdek. Akkor esek csak igazán pánikba, mikor bele ütközök a hátam mögött lévő falba. Itt a vége, nincs merre menjek. Nem tudom, hogy ki ez és mit akar. Meg halok, vagy életben maradok? Vagy lehet, hogy meg akar erőszakolni? És Hikari? Ő hol van? Annyi kérdés, és nincs válasz. Nem is tudnék megszólalni. Mikor máj majdnem oda ér becsukom a szemem, a fejem elfordítom, és várom, hogy mi lesz. A jobb keze a nyakamhoz ér. Megrázkódok. Másik keze a derekam mellett van, és a falnak szorít.  Érzem a leheletét az arcom bőrén. Ismerős illata van. A fülemhez hajol: - Most már látom, hogy félsz tőlem. Én mondtam, hogy ne szórakozz velem, mert nem ismersz. – Naoki az. Döbbent tekintetemmel rá nézek, és látom az önelégült mosolyát az arcán végig húzódni.

- Te mekkora egy rohadék vagy! – még mindig remegek, a félelem nem ment ki belőlem, azonban már dühvel és párosul a félelmem. El akarok menni, de vállamnál fogva neki szorít a falnak a kezeimet lefogja, és az egész testével leszorít. Pont, mint a suliba.

- Most nem fogok bedőlni neked, hogy megint megüthess. Olyan jó látni, ahogy reszketsz, és sikerült beváltanom azt, amit mondtam. Most már hiszel nekem. Én nem ütlek meg, mert ahogy látom a félelmet az arcodon, és ahogy érzem a tested remegését… az sokkal, de sokkal jobb. Élvezhető ez a dolog. – lehet látni rajta, hogy mennyire örül ennek. Meg sem tudok mozdulni, és már nem tudom azt megcsinálni, int a múltkor, mert már nem veszi be. A nyakamhoz hajol, és egy hosszú csókot nyom rá. Próbálom a kezem kiszabadítani, de nem megy. Erősen fogja. Inkább nem is kapálózok, mert teljesen felesleges. Így csak magamat fárasztom ki és megkönnyítem ennek a féregnek a dolgát.

- Naoki eressz el! – parancsolok rá, de nem sokra mentem vele.

- Ne hidd, hogy olyan könnyen elmehetsz. Ki akarom élvezni a helyzetet, hogy mozdulni se tudsz. Igaz én se tudok sok mindent csinálni úgy, hogy mind a két kezem foglalt, de majd mindjárt felszabadítom az egyiket. – erre a kezeimet a fejem fölé emeli. Egymásra teszi őket, és egykezével összeszorítja.

- Már is szabad az egyik. –egy puszit ad az arcomra, miközben a kezével a combomat simogatja, aztán elindul fel a derekamon, és az ajkamhoz siklik a keze, és megsimítja.

- Hol van Hikari?

- Ne aggódj, semmi baja. Szóltam az egyik haveromnak, hogy figyeljen rá. De nem kell félned, nem csinál vele semmit…talán. – amint kimondta, hogy”talán” undorító mosoly kezdett húzódni az arcán. Megrémültem, még is, hogy lehet valaki ilyenre képes, ráadásul 16 évesen.

 - Mire jó ez neked? Mit érsz el ezzel? – vonom kérdőre ezek után. És kíváncsi vagyok a válaszára.

- Nyugi nem itt foglak megdönteni. Ez az egész, csak arra volt jó, hogy megijesszelek, és lássam a félelmedet.  Lássam az arcod, mikor rá jössz én rémítettelek meg annyira, hogy már-már azt sem tudtad élni fogsz vagy halni. Jó érzés volt, és láthatod, én nem szórakozok. Azt meg, hogy ezek után vissza fogod a kis szádat, vagy nem az csak rajtad múlik. De tudok még durvább is lenni. Csak szólok, úgy, hogy okosan dobálózz a szavakkal szivi. – mondja információ képpen és azt gondolja, hogy most majd kordában tudja tartani a”kis számat”.

- Chh…ne ringass olyan álmokat, amik nem fognak valóra válni. – vágok vissza neki. Gúnyosan elkezd mosolyogni, ami nekem nem tetszik, mert ez nem jelent jót, ha róla van szó.

- Téged aztán nehéz rendre teremteni. Hogy bírnak veled otthon?

- Hát könnyebb az otthoniaknak, mert ők nem degenerált egoista önző mindent tudó vadbarmok.

- Ouhh ez fájt. De sebaj! –közelebb hajol, én elfordítom a fejem. A szája a nyakamhoz ér és folytatja a mondatát. - Úgy is kárpótolni fog az, mikor megkaplak. Már elmondhatatlan mennyire várom. Te annyira…- az arcomat maga felé fordítja, és a szemembe néz – más vagy. Szabad, nem rakhatnak rád láncot, hogy féken tarthassanak. Ez tetszik. – csak mélyen a szemébe nézek. Annyira mély a tekintete sokat mondó, még is érhetetlen. Lehet őrülten hangzik, de tetszik, hogy erre végre rájött, mint ahogyan az is, hogy ezt mondta. Nem lenne ő rémes, ha visszavenne az arcából, és az önbizalmából. Nem baj az, hogy ha van az embernek, de ennyi? Felesleges azt hinnem lehet normális, mert az nem fog bekövetkezni, ő nem olyan.

- Hol van Hikari? Engedj el! Meg kell találnom!

- Nyugi! Mondom, hogy semmi baja.

- Egem nem érdekel! Én nem bízok benned, sem a haverodba! – ellenkezek vele és próbálom kiszabadítani a kezemet. Nem sikerül, nagyon erősen fogja.

- Édes vagy, mikor próbálkozol, pedig tudod, hogy nem fog sikerülni meglógni, csak ha én akarom. - vettem egy nagy levegőt. Ellazítottam a csuklóm, aztán teljes erőmből lerántottam. Orrba csaptam Naokit, ahogy kicsúsztak a kezeim az ő fogásából. Elkezdtem szaladni, de a derekamnál fogva, elől összekulcsolta kezét, elkapott és lefogott. Nekem ez pont kedvező, mert a legtöbbször taiboxnál így fognak le. Felegyenesedtem, aztán kitámasztottam magam biztosra, és hirtelen előre dobtam. Teljes testsúlyával a földbe csapódott. Egy pillanatid nem is tudott levegőt venni, akkora erővel ért földet. Nekem meg több se kellett kikerültem és kifutottam az utcából, vissza abba az irányba ahonnan jöttem. Nem is nézek a hátam mögé, csak előre. Aztán látom, hogy valaki fut felém és a nevemet kiabálja: - Ayumi!! –meg könnyebbülök, mikor hallom Hikari hangját. Úgy öleljük meg egymást, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Látom, hogy semmi baja. Könnyeit törölgeti, miközben nyugtatgatom, hogy: - Semmi baj, már nem fog történni semmit! Nem fogunk elszakadni. És ne haragudj, hogy elhagytalak.

- Nem hagytál el, mert valaki visszarántott és befogta a számat, mikor zajt hallottunk abból az utcából. Naoki egyik haverja volt. Tegnap is ott volt, mikor oda jöttek a parkolóba. És veled? Veled mi történt? –kérdezi féltő és aggódó pillantásával.

- Naoki elkapott. Az a vadbarom. Egész végig ő szórakozott velünk. Azt akarta, hogy megijedjek, és ettől azt képzelte, nem szólok be neki, és visszafogom magam. Azonban engem nem fog senki, még ő sem kordában tartani.

- Elment az esze, eddig ilyet nem csinált. –lepődve mondja Hikari.

- Lehet, hogy csinált, csak te nem tudtál róla. – mondom neki a véleményem.

- Hogy tudtál elmenekülni? – ez a rész még nem igazán tiszta a számára.

- Nehezen. A falnak nekiszorított a kezeimet meg a fejem fogott szorította. Nehezen, de sikerült egy gyors és hirtelen mozdulattal kirántatnom. Elkezdtem szaladni, de megint elkapott. Nekem az már kedvező helyzet volt, mert könnyen át dobtam és a földre csapódott. Akkor tudtam elszaladni. – Hikari meglepődve figyeli, hogyan is tudtam meglógni.

- Te jársz valami önvédelemre vagy mi? – húzza össze szemöldökét, és következtetni próbál ezek alapján. Elkezdek nevetni, és megcsóválom a fejemet: - Nem. Taibox-ra járok. Küzdő sport, nem önvédelem, deee végülis annak is jó. Például most is abban a formában vettem hasznát.

- Szerencséd volt. Naoki egyre durvább lesz annak terén, ha meg akar szerezni valamit, vagy éppen most valakit…téged.

- Nem fog rólam leszállni azt már most látom, eddig egy kicsit hitem, hogy leállhat, de ezzel a malőrjével teljesen elszállt a reményem. – nem szólt erre Hikari semmit. Mert már nem lehet mit. Elindultunk hazafelé, még beszélgettünk, aztán éjfél előtt pár perccel haza értem, egybe és épségbe.