Testvéri balhé

Mikor kivesz lábával becsapja az ajtót, és hallom, ahogy szól Yosukénak, hogy hozza be a táskámat a kocsiból. Kérdezi Matsuyozól, hogy mi van velem, mire ő csak annyit mond, hogy elaludt. Be visz a szobámba, letesz a ágyra, és betakar, majd kimegy. El is alszok, már nem hallok hangokat. Mikor felkelek, az ajtómat látom, nyitva van. Felülök, aztán kiveszem a telefonomat a zsebemből, és megnézem mennyi az idő. Mindjárt hat óra. Elég jól bealdutam. Megvakarom a fejemet, és ki kászálódok az ágyból. Az ajtómban állva körülnézek, sehol senki. Kómás fejjel elindulok lefelé, hallom, hogy a tv megy. Oda megyek a nappali ajtóhoz, de sehol senki. Felhúzom a szemöldökömet, elhúzom a szám sarkát, aztán hátat fordítok és az utamat a konyha felé veszem. Látom, hogy Yosuke ott áll a pultnál, és csokit töm a fejébe.

- Felébredtél? Bár, amilyen fejed van, nem úgy nézel ki, mint aki magánál van. – gúnyolódik rajtam. Yosuke az ikertesóm, kicsivel magasabb, mint én, fekete haja van és úgy szint fekete a szeme. Sajnos nem tagadhatom le, mivel kiköpött hasonmásai vagyunk egymásnak. Néha szeretném, azt mondani, hogy „nem ismerem”, de nem lehet. A haverjai is, mikor eljöttek megkérdezték, hogy „ti ikrek vagytok?”. Hát ez van. Nem is nagyon reagálok a piszkálódására, megszoktam már. Elindulok a hűtő felé, és kiveszek egy üveg teát. Nem jutok a poharamhoz, mert túl sok helyet foglal el a pult és a konyhabútor között, ezért rá vágok egyet a hátára, hogy tolja arrébb magát, mire az oldalamba csíp, mire én a másik kezemmel egy pofont adok neki. Az arcához kap, és csak annyit vág a fejemhez, hogy: - Áú, te hülye ez fájt! Minek kellett pofon vágnod? – nyávog csokival a szájában, mint egy öt éves kisgyerek, és értetlen arcot vágva néz rám. Oda megyek a poharamhoz és miközben töltöm a teát mondom neki:

- Ne nyávogj már, ez nem is volt nagy. Legközelebb meg állj arrébb, és ne torlaszold el az utat, mások is el akarnak férni itt. – aztán egy nagyot kortyolok. Yosuke elmegy mögöttem a kukához, és mikor jön vissza meglök, mire felszippantom az orromba a teát, és leöntöm magam. Tiszta tea a ruhám, és a konyhaszekrényről is csöpög lefelé. Leteszem a poharam, és rá nézek. Szememben fenyegető csillogás ég, és figyelmeztető hangon mondom neki lassan, és hangsúlyozva.: - Ezt nem kellett volna, remélem tudod!  - a konyharuháért nyúlok, letörlöm a teát magamról, visszateszem. Aztán mikor megfordulok, ökölbe teszem a kezem, és elkezdem ropogtatni, miközben megyek felé. Yosuke tudja, hogy most mi fog következni, ha nem sikerül neki elfutni. Nem is habozik tovább, megfordul és a bejárati ajtó felé szalad, én pedig egy percig sem tétovázva utána. Az ajtót szinte kiszakítva a helyéről nyitja ki a bátyám, aztán maga után teljes erővel visszacsapja, de én a lábammal megállítom és visszarúgom. Nem jött neki össze az, hogy rám csapja. Örültek módjára futunk ki az utcára, mint akiknek elmentek otthonról, de a szomszédok már megszokták ezt a veszekedést, és a gyakori ajtócsapkodásokat, valamint a néha-néha előforduló ablakzörgéseket, amik akkor származnak, ha valamelyikünk kirúgja, vagy kidobja az ablakot. Mentségemre szolgáljon, hogy azt nem én szoktam csinálni, hanem rendszerint Yosuke és Ryuichi veszekedéséből szokott születni az ablaktörés. Fut elől, ahogy csak tud, a házak és a fák szinte elrepülnek mellettünk, csak maszatos csíkokat hagynak maguk után. Yosuke befordul a sarkon balra, aztán megint, mint ahogy szokta. Egy háztömböt futunk ilyenkor. Kezd lihegni és igen csak lelassult, de én még bírom, próbál gyorsítani, de nem jön össze neki. Aztán mikor az utca végéről feltűnik a házunk reménykedni kezd, hogy ha begyorsít és lehagy ki tud zárni. Pik pakk begyorsul, mintha egy kocsira nitrót adnánk.

- Na nem, azt már nem! Most nem fogod eljátszani velem azt, amit legutóbb!- kiabálok utána, és gyorsítok. Ez az egész olyan, mintha üldöznék valakit. Mondjuk azt is teszem, de ha valaki látja, aki nem ismer minket, annak úgy tűnhet, hogy az életéért fut. Végül is azért fut. Bekanyarodik az előkertbe, azt hiszi sikerülni fog a terve, de elkeserítem, és porba tiprom reménytelen kis álmait, mikor elrugaszkodok, és ráugrok a hátára. Egyből elesik, és elkezd kiabálni, hogy: - Ne, ne, neeee!! Engedj eeeeel!!! – kiabálja reménytelenül a földön fekve, miközben én a hátán ülök, és a jobb kezét a hátához nyomva felfelé tolom. Próbál felkelni, nem hagyom neki. Rá fekszek, és a lábaimmal, az övét tolom a földhöz. A másik kezével a pólómat megragadja a hátamnál, de kifordulok a fogásából, és kicsavarom a kezét. Még hangosabban elkezd kiabálni, már szinte könyörög.

- Hagyd abbaaa!! Többet nem löklek meg, ha iszol, csak engedd el a kezem, ez fáááj!!!. – mondja ígérve, hogy többet nem csinál ilyet, nem akarom elengedni, olyan jó, hogy végre sikerült letepernem. Aztán érzem, hogy egy kéz fonódik a derekamra, és lekap Yosukéról.

- Ti meg mi a fenét műveltek? Nem nőttetek még ki ebből? - kérdi Matsuyo értetlenkedő tekintettel, miközben kezeivel engem fog vissza.

- Ő kezdte! – mondja vádlón a földről feltápászkodó bátyám, és mutat rám, miközben a ball kezét tornásztatja.

- Te meg miről beszélsz? Te löktél meg, mikor ittam, tiszta ragacs vagyok, és a ruhám is csupa tea! – háborodok fel, és neki akarok menni, hogy jól megtépjem azt a belőtt haját. Allergiás arra, ha a haját piszkálják, ki nem állhatja. Órákat szokott vele kínlódni. Rosszabb néha, mint én. Azonban, mikor Matsuyo érzi, hogy ki akarok törni a kezeiből vissza fog, és erősen tart. Elmosolyodik, és elkezdi csóválni a fejét.

- Ti aztán soha nem fogjátok megunni egymás piszkálását ugye? Rosszabbak vagytok, mint az ötéves gyerekek. Tőletek zeng az egész utca, én meg nem tudtam elképzelni, hogy mi ez a kiabálás oda kint. Még jó, hogy felismertem azt, hogy „ ez fáááj”. Gondoltam, hogy csak ti lehetek, álltalába ez csak akkor hangzik el. A szomszédok már azt hiszik, hogy őrültek laknak itt. – ezt valami oktató meg nevelés szerűségnek kéne vennünk, de mi már tudjuk, hogy a szomszédok nem néznek minket bolondnak, mert megszokták, és tuják milyenek vagyunk.

-  A szomszédokkal ne törődj! – legyint a kezével Yosuke – Nap, mint nap hallják ezt. Megszokták már. Eleinte nem tudták mi ez, de mára már megszokták, és ha csend van pár napig, akkor meg kérdezik, hogy „mi történt”,” valami baj van?”. Szóval miattuk ne aggódj! – mondja információ képpen a bátyámnak, hogy ne aggódjon, nem fognak minket csendháborításért feljelenteni, ha attól tart.

- Akkor is. Nem sokára 16évesek lesztek, viselkedhetnétek jobban is. – szúr le minket a viselkedésünk miatt.

- Ezt neki mond, ne nekem. – mondja Yosuke, miközben az ajtó felé veszi az irányt, és a válla mögül hüvelyk ujjával rám mutat.

- Te kis!! – indulnék felé, de Matsuyo még mindig nem ereszt.

- Hagyd már, ne csináljátok már ezt folyton. Miért kell, ezt hallanom akárhányszor haza jövök?  Mintha óvodába lennék, vagy valami olyan helyen ahol meg kell nevelni a kölyköket. – kicsit ingerült a hangja, és részben igazat is adok neki, de akkor is…

- Mi mindig ezt csináljuk, csak te elszoktál ettől, mivel elmentél, és alig vagy itthon. Ha haza jössz, azt hiszed a szomszédoknak furcsa, ha ezt halják, de ők hozzá szoktak ehhez…te viszont elszoktál már ettől…elszoktál már tőlünk - majd ezek után már nem mondok többet, csak elindulok befelé. Matsuyo kezei közül kisiklok. Nem tart vissza. Szó nélkül nézi, ahogy bemegyek, erre nem tud mit reagálni. Megbántottam őt ezzel, nem gondolkodtam azon, hogy mit is mondok neki, de nem érdekel. Elment, és nem tudja, hogy milyenek vagyunk, azt hiszi, csak akkor csináljuk ezt, ha itt van és, hogy ezt nem csak ő, hanem a szomszédok se bírják. De ez nem így van! Mert a szomszédok már megszokták, de ő még mindig nem. Sokkal inkább elszokott ettől a zajtól, amit néha mi csinálunk kipattanó kis apróságokból. Felmegyek az emeletre, és bemegyek a fürdőbe. Megfürdök, hajat mosok, aztán átmegyek a szobámba. Miközben a ruháimon tűnődök, hogy melyikbe menjek át Hikarihoz azon töprengek, hogy, ahányszor haza jön, én mindig mondok neki valamit. Mindig a fejéhez vágok dolgokat. Eddig talán ez volt a legdurvább. Bánom is, de nem is. Talán ez kellett, ki kívánkozott belőlem. Mind egy már. Felveszek egy kantáros farmer rövidnadrágot, meg egy fekete trikót, meg a tornacipőmet. A telefonomat zsebre vágom, aztán elmegyek. Nem szóltam senkinek. Minek. Ha kellek valakinek, úgy is szólnak telefonon. Hamar haza tudok jönni, Hikari közel lakik. Az utcán baktatva mélyen gondolataimba meredve a járdát nézem. Nem akartam én beszólni neki, de úgy éreztem meg kell tennem. Tudjátok, hogy van ez. Akkor, abban a pillanatba gondolkodás nélkül kimondjátok, ami a szívetekben és a fejetekben van. Utána, miután meg már kimondtátok úgy érzitek nem kellett volna, mert ezzel a szívébe tiporsz valakinek, és már bánod, hogy ezt tetted. Valahogy ez úgy jött le Matsuyonak, hogy hibáztatom, amiért elment, és nem velünk maradt, amiért ritkán jön haza, és nem nagyon van már velünk, mint régen. Ő el szeretett volna menni erre az egyetemre, és ritkán jön haza, mert messze van. Én meg csak úgy a fejéhez vágtam, hogy nem kellett volna elmennie, és elszokott tőlünk. Ez így jött le neki a mondanivalómból. Tudtam sokat jelent neki ez az iskola, miután kijárta a középiskolát 18 éves korában elment, apa is ritkán volt itthon, de tőle hozzá szoktam. De az, hogy ő is elment, ebbe még mindig nem törődtem bele. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ritkán van itt, és,amikor haza jön idegesíti a hangoskodásunk. Nem akarok benne bűntudatot kelteni, amiért itt hagyott minket. Igaz már lassan 4éve, hogy elment, de még mindig nem szoktam ehhez, és hiányzik, ha elmegy… Nem tudok hozzá szokni ezekhez a változásokhoz, akár ma történt, akár tegnap, vagy 4 éve.